Mártonlúd

Nincs is jobb, mint a ropogós libasült. Még ezekben a madárinfluenzás időkben is. Egyébként is sütve nem árthat. Íme a lúd és Márton némely vonatkozása.

Mint mindenek eredete, mártonlúd is a régi rómaiaktól származik. Márton napra esik valami furmányos véletlen folytán Aesculapius, a gyógyítás istenének napja. Az ilyen szent napokon a jó rómaiak mi mást is tehettek, mint áldozatot mutattak be. Az áldozati állat pedig a kakas volt. Ez változott át aztán évszázadok során libává?

A germánok folytatták a lúdölés hagyományát: isteneiknek novemberben szárnyasokat áldoztak hálát adva a termésért és kérve a következő évi jó termést. Az idő előrehaladtával a véres esemény lakomává szelídült. A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik.

A legenda szerint Szent Márton libaólba bújt püspökké választása elől. Csakhogy a libák hírül gágogták, hogy a szentéletű ember a közelükben van. Így hát kénytelen-kelletlen elő kellett bújnia, és el kellet vállalnia a püspökséget. Vagyis a liba kikerülhetetlen a Márton nap szokásait illetően.

Egyéb oka is van, hogy a nagy lúdevés éppen Márton napra esett. A november 11-i, vagy annak előestéjén ismeretes Márton-napi ünnepek és népszokások a régi, ma már feledésbe ment böjti időszakkal állnak összefüggésben. A 40 napos böjt Jézus böjtölését idézi a sivatagban. A 40 napot szombatot-vasárnapot kihagyva számolták vissza Vízkereszttől kezdve, így jutottak a Márton-nap utáni november 12-hez, amely a böjti időszak kezdetét jelentette... Márton-nap a régi Quadragesima (40 napos böjt) előtti utolsó nap volt. Nagybőjt előtt tehát liba dukál. Ez a nap a középkorban fontos piaci nap és pénzügyi határnap volt. Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét. A cselédek megkapták évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.

A gazdák és a mesteremberek is ilyenkor gyújtottak először gyertyát a télies napok beköszöntével. A mesteremberek megvendégelték inasaikat, gyertyát is gyújtottak, ezért hívják a libavacsorát gyertyavacsorának. Libát pedig azért ettek, mert ekkora már szépen kigömbölyödött. A babona szerint Márton napján azért kell ludat kell vágni, hogy az év folyamán meg ne tetvesedjünk és éhen ne vesszünk. No ennek is megvan a maga aktualitása.

Tehát ludat ettek, bort ittak országszerte e szent ünnepen. Szombathelyen a kispapok „mártonludat" ettek és újbort gurítottak. Régebben a pap minden levágott libából egy darabot kapott, a legkevesebb húsú "püspökfalat"-ot. Kisbodokon tömőre fogták a ludakat. Misét mondattak, hogy az elkövetkező évben is bőséges libaáldás legyen. Szitába parazsat tettek, és vízzel leöntötték, s megfüstölték vele a „banyaludakat".

A lúdpecsenyéből nem csupán jól lehet lakni, hanem a jövendőre is lehet következtetni. Ha a mellcsont fehér lészen, lesz elég hó egész télen. Ha Márton-lúd mellcsontja veres, száraz tél jő, hideges. A csontokat kiteszik a tornácra és a mellcsonton keresztül nézik a naplementét. Ha a nap felhőben megy le, akkor a tél lágy lesz, ha pedig tiszta égen, akkor kemény tél várható.

További időjóslással kapcsolatos bölcsességek:
Márton napja ma vagyon, csúszik a lúd a fagyon!
Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.
Márton napkor ha a lúd a jégen áll, Karácsonykor térdig sárban áll.

Végül néhány ludas mondás:
Sok szent Márton lúdja kelt már el azóta – vagyis sok idő telt el azóta.
Elesett a lúd a jégen – mondják, ha valaki pórul járt.

Szerzõ: Garami Márta
Forrás: www.kertpont.hu